amikor azt hittem, meg fogok halni, arra kértem Csikát, hogy menjenek el Mörájával valami analízisbe, és találják ki, miért nem bírják egymást olyan nagyon. De nem haltam meg, mert a mammográfián kiderült, hogy nincs is ott semmi halálos, ők meg nem mentek dilidokihoz. De közben - épp ennek az irományomnak köszönhetően magam is rájöttem, hogy csakis az a bizonyos "trónfosztás" lehet mindennek a hátterében. Valahol már írtam róla. Hogy Mörája érkezése előtt Csika - akkor még Gigi - volt a Királynő a Familyben. Onnantól viszont már nem. Sőt. Bözsikének Mörája - akkor még Kismarika - lett a mindene. Emlékszem, amikor bejött a moziba a Vuk, minden héten újra és újra elvitte rá a gyereket. Babakocsiban, akkor is, amikor már elég nagy volt - nehezére esett a járás a rossz lábával és így könnyebb volt mindenkinek. Egyszer beszólt egy nő, hogy miért kell azt a nagy gyereket még mindig babakocsiban tolni? Mire Bözsike jól odavágott neki, hogy "én nem kívánom, hogy magának ilyen gyereke legyen!" Ő Dudinak hívta Kismarikát. De lehet, hogy ezt a nevet Nagyapó találta ki. Talán már írtam is korábban.

M.kir.belügyminiszter
ad.I.250.725/1939 szám

Állampolgársági bizonyítvány

A rendelkezésemre álló hiteles adatok alapján bizonyítom, hogy a Budapest székesfővárosban az 1911. évi augusztus hó 13. napján született RADOS GYÖRGY budapesti lakos magyar állampolgár.

Budapest, 1939. évi április hó 3.-án

- erre az igazolásra azért lehetett szüksége minden zsidónak, hogy ne deportálják őket is Ukrajnába, a megszállt területekre, mint az összes többi, a háború és a pogromok elől a viszonylag "békés" Magyarországra menekült, de nem magyar állampolgárságú, ún. "hontalan" zsidót már 1940-től kezdődően.

Nagymama mesélte, hogy azelőtt is összegyűlt hétvégenként a család. Csak aztán azok közül majdnem mindenkit megöltek - amikor ilyesmit emlegetett, mindig sűrűn pislogott és elnézett a messzeségbe. (A könnyeit fojthatta vissza, azóta rájöttem, mert én is ugyanígy teszek, amikor sírás kerülget.) Valami Lajos bácsi meg Aranka néni voltak a társaság középpontjai, egyfolytában egymást cukkolták és vicceket meséltek, "Az Olga" pedig zongorázott. 

Ez az Olga a később Izraelbe menekült unokatestvér lehetett, aki a nyilas sortűz elől a Dunába ugrott. Az Aranka néni pedig valószínűleg nem a Nagymama-nagynénje-Aranka néni volt, akit én is ismertem még, hanem a Nagypapa nagynénikéje. A Lajos bácsi pedig egy másik nagynéni férje, aki - a Nagypapa családleírásában is szerepel - kúriai bíró volt. - Igazi "méltóságos" úr volt! - büszkélkedett vele a Nagymama fél évszázaddal később is. Nem is hitte senki, hogy egy ilyen köztiszteletben álló személynek valaha is bántódása eshet. Mégis elhurcolták, hiszen Újpesten lakott, és az akkor még vidéknek számított. A vidéki zsidóságot pedig mind elvitték, lehetett valaki bármekkora méltóságos úr.

Amikor valami kárpótlási papírt kellett kitölteni, hogy mégis mekkora kár érte a családot a holocaust idején, Nagymama biztos ami biztos alapon az elsők közé írta be a "veszteséglistára" ezt a jómódú rokont. Pedig ha jól számolom, nem is volt vérrokon, csak a Nagypapa nagynénjének a férje - és mint olyan, eléggé távoli hozzátartozó. 

Mindenesetre a későbbi kárpótlás - amit mi csak "zsidópénzeknek" hívtunk - mértékét valószínűleg nem befolyásolta, hogy kinek mekkora vagyona veszett oda. 

Családi adatok

Apai nagyapa: néhai Rosenthal Lajos, szül. 1833, meghalt 1895. Születési helye: Pest. Eredeti foglalkozása: 14 évig továbbszolgáló őrmester volt. Obsitos katona volt. Ezután az óbudai téglagyárban dolgozott. Tudomásom szerint raktárnok, gondnok, vagy telepfelügyelő volt. Apám 11 éves volt, amikor az ő apja, vagyis a nagyapám meghalt.

Apai nagyanya: Láng Júlia. Nem tudom mikor született pontosan. (1854?) Születési helye Gyöngyös, tudomásom szerint 88 éves volt, amikor meghalt, 1942-ben. Eredeti foglalkozása cseléd volt.
(a Kozma utcában nyugszik egy Rosenthal Lajosné Láng Júlia 1854-1941, valószínűleg ő az, itt: 24-47-21)

Anyai nagyapa: néhai Fränkl Salamon. (1832?) Meghalt 1905-ben, 73 éves korában. Eredeti foglalkozása szabó volt. Obsitos katona volt, 11 éves szolgálata volt a katonaságnál, ott is szabó volt, mint közlegény szerelt le. /Obsitjának másolata megvan./

Anyai nagyanya: Goldmann Júlia. Háztartást vezetett, az 1900-as évek elején halt meg.

Apám: néhai Rados Béla (eredetileg: Rosenthal Béla, 1884.ápr.01.- 1945.jan.23.). Eredeti foglalkozása fényezősegéd. Később festőmunkások szakszervezetének titkára. 1931 után évekig munkanélküli volt. 1934-től 1944-ig benzinkút-kezelő volt. 1945 januárjában Hamburgban, koncentrációs táborban SS-ek meggyilkolták.(sírja Hamburgban, az Ohlsdorf köztemetőben Bp74-49-31, valamint a Kozma utcában emléktábla a felesége sírkövén: 22-17-27)

Anyám: [Fränkl Regina] (1877-1958) Nőiruha-varrónő volt.1914 óta háztartást vezet. Jelenleg 78-ik évében van. Eltartásáról gondoskodom. (sírja a Kozma utcában: 22-17-27)

Apám testvérei:
néhai R. [Rosenthal] Sándor. Kb. 50 évvel ezelőtt Bécsbe költözött, nyomdász volt és kottametsző. Tudomásom szerint nem él. 
Néhai R. [Rosenthal] Ferenc. Ékszerész segéd volt. 1944-ben a fasiszták megölték. (az ő lánya lehetett az izraeli Olga néni?)
R. [Rosenthal] Emma. Több mint 30 évvel ezelőtt kivándorolt vőlegénye után Amerikába. Ott férjhez ment Rubinstein Jenő műszerészhez. Eredeti foglalkozása masamód és üzleti elárusító. Tudomásom szerint nem él.
R. [Rosenthal] Ignác, aranyműves. Kb. 10 évvel ezelőtt a Király u. 30. számban lakott, úgy tudom, most valahol a Kazár utcában lakik.
R. [Rosenthal] Gyula, kárpitossegéd. Az első világháborúban elesett.

Anyám testvérei:
F. [Fränkl] Jenő, néhai. Továbbszolgáló őrmester volt az első világháború előtt, később a Marta autotaxi gyárban raktárnok. 1943-ban meghalt. 
F. [Fränkl] Sarolta, htb. Férje pék volt, 1930 körül meghalt.
F. [Fränkl] Mór, szabómester volt. 1931-ben meghalt. 
F. [Fränkl] Vilma, htb. Eredeti foglalkozása varrónő. 1918-ban meghalt.
F. [Fränkl] Antónia, özv. Neumann Sámuelné, jelenleg 82 éves, lakik Csanádi u. 8., htb. Férje cipész volt, aki 1910 körül meghalt. 

Saját testvéreim:
Rados István tisztviselő, 1942 márciusában Ukrajnába, büntető századba vitték, 1943 januárjában a doni áttörésnél nyoma veszett. (emléktábla édesanyja sírkövén, Kozma utca: 22-17-27)
Rados Pál tisztviselő, együtt volt fivéremmel. (emléktábla édesanyja sírkövén, Kozma utca: 22-17-27)
Rados Erzsébet (a "Rados Bözsi", született Rosenthal Erzsébet, később Balló Györgyné) , 1919-ben született,  Chemolimpex külker. vállalat dolgozója, párttag, a napokban teszi le a mérlegképes könyvelői képesítő utolsó szakvizsgáját. (meghalt 2003-ban, sírja a Kozma utcában édesanyjával együtt: 22-17-27)

Apósom: néhai Weisz Dezső. (született: 1878) Eredeti foglalkozása szabósegéd, majd bérkocsis segéd, később sofőr. 1931-ben meghalt. (sírja a Kozma utcában: 39-21-48)

Apósom testvérei:
Deutsch Dávidné, szül. Weisz Aranka. A Kulcsár és Huppert tisztító vállalat alkalmazottja volt, 1944-ben meghalt.
Dr. Lissauer Lajosné, szül. Weisz Ilonka. Férje kúriai bíró volt. 1944-ben meghalt.
W. [Weisz] Jenő sofőr, 1944-ben meghalt.
W. [Weisz] Miksa sofőr, meghalt 1930 körül.

Anyósom: özv. W. [Weisz] Dezsőné (szül. Lövinger Jolán 1871-1972, a "Dédike"), lakik Kertész u. 25. I. Eredeti foglalkozása tisztviselő, jelenleg piaci árus. (sírja a Kozma utcában: B-15-23)

Anyósom testvérei:
Hecht Lajosné (Löwinger Aranka), Illés u. 13. htb., jelenleg a Ruházati Boltnál dolgozik, mint elárusító.
Löbovics J.-né [Jakabné] (Löwinger Margit), Alföldi u. 8., eredeti foglalkozása tisztviselő. (1892-1976; sírja a Kozma utcában: B-11-22, Aranka húgával együtt)
Hoffer Lászlóné (Löwinger Piroska), tisztviselő, Dobozi u. 27. (56-ban férjével együtt disszidáltak Kanadába)
Lakatos Gyula (eredetileg Löwinger) , Népszínház u. 49., kereskedősegéd. (USA-ba(?) disszidált)

Feleségem: Weisz Lívia (a "Nagymama", 1915. április 8. - 2005. december 5(?).), eredeti foglalkozása női szabó. Segédlevéllel, mesterlevéllel rendelkezik, jelenleg háztartást vezet. Kb. 1930-tól 1940-ig Berkovits I. nőiruha-szabóságában dolgozott, azon túl egyedül varrt odahaza, kb. két éve ezen munkával nem foglalkozik. Pártonkívüli, MNDSZ vezetőségi tag, oktatási felelős, tanács aktíva. (sírja a Kozma utcában, férjével együtt: U2-85-30)

Feleségem testvérei: 
Weisz László (1912-1945), szabósegéd, 1945 elején deportációban meghalt. (emléktábla a Kozma utcában, édesanyja síremlékén: B-15-23)
W. [Weisz] Erzsébet ("Bözsike" 1913-1986), szabósegéd, jelenleg a Fehérnemű Szövetkezet dolgozója, lakik Bérkocsis u. 45. (sírja a Kozma utcában édesanyjával együtt: B-15-23)

Gyerekeim: Egy fiam van, Rados Péter ("Papa", 1941.május 30.- 2012. március 3.) 1941-ben született, a Gorkij Maxim szovjet-magyar iskola tanulója. (sírja a Kozma utcában: 24C-6-9)

Egyszer megszólalt a telefon, még a Népszínházban. Egy ismeretlen nő a Nagyapót kereste. Mondta, a telefonkönyvből kezdte végighívogatni a Radosokat, hátha megtalálja "azt" a bizonyos Rados Györgyöt. A leírás ráillett Nagyapóra, ezért megadtam a számukat (414-942 soha nem fogom elfelejteni). A nő hosszan mesélt egy bizonyos unokatestvérről, aki az ő barátnője és Izraelben él, és akinek a megbízásából keresi most az itthon maradtakat. Ez a megbízó volt Olga néni, aki 44-ben elugrott a nyilas sortűz elől és állítólag csak Mohácsnál mert kimászni a Dunából. Hihetetlenül hangzik, hiszen nagyon kemény tél volt akkor. És utána meg sem állt Izraelig. Az ismeretlen nő azt is elmondta, hogy ez az Olga nem akar soha visszajönni Magyarországra, még látogatóba sem. Mert ha meglátná megint a Duna-partot, tán még bele is halna.

Egy levelet találtam tőle, meg egy megcímzett légiposta-borítékot, amit végül soha nem adtak fel. Arról tudom a címét:

Olga BALÁZS
Nahria
Dereh Hasemer 7
ISRAEL 22320

*    *    *

12/1/85

Drága Gyuri. Lili és a család!

   A levélnek a képekkel nagyon örültem, hihetetlen hogy közel 40 év után legalább ilyen úton megtaláltuk egymást, hiszen sokan nem maradtunk meg. Egy néhányszor érdeklődtem Berta néni Lajos fiáról, de soha nem említed, mi lett a sorsa, nem értem, miért tartott majdnem egy hónapig, amíg Sanyit eltemették? Talán bonctaniba került...
   Nagyon szép a családi kép, Péter a négy gyerekkel; a második feleségével kötött házasság sikerült?
   Emma nénit csak hallásból ismertem, úgy tudtam mindig, hogy Amerikába ment férjhez és három lánya van, de hol, nem tudom.
   Megkaptam a december 24-én feladott lapot, ahol azt írod, hogy holnap, illetve karácsony napján együtt lesz a család. A Rosenthal dinasztia sose volt vallásos, de ma, amikor Izrael a hazám, illetve zsidók közt élek, nagyon furcsa nekem hallani, hogy egy színtiszta zsidó család örömmel ünnepli az antiszemiták között a karácsonyt - de mindenki úgy él, érzése szerint.
   Visszatérve a képre (levelezőlapra), végigfutott a hideg rajtam. A rossz emlékek előjöttek, a halálmenet, a Duna-parton ácsorgás, éjjel felébredek, mert a nyilas hangját hallom, nem, nem, felejteni nem tudom, csak az a csodálatos, hogy Te, Gyuri, akinek szép családodat megölték a jó magyarok, azonosulod Magad velük.
   Bözsiről sose írsz, pedig nagyon szeretnék tudni róla és életéről.
   Mi megvagyunk, nem hiányzik nekünk semmi (Zoltánék látták), csak a béke. A mi népünk üldözött nép és itt, a saját országunkban sem hagynak minket élni. 
   Uri fiam most rendezi be a lakását, megjött a lifjte, megrakva mindenfélével, minden gombnyomásra, mint Amerikában. Már gondol nősülésre. Az a leány, akit elvesz, csak be kell lépjen, mert ott minden van. A lakás 110 nm, dupla mellékhelyiség, három háló, egy jó nagy szalon, étkezősarok, szép konyha - egyszóval minden.
   Gyönyörű tavaszi időjárás van, sok a skandináv turista, 24 fok, az ablakok nyitva és csak délután fűtünk gázzal, mert tenger mellett vagyunk és nedves a levegő.
   Nagyon remélem, hogy kapok választ levelemre (ha lehet, géppel).

Számtalanszor csókolok mindenkit

Olga, Józsi és Uri

M.kir.Szent László 4. honvéd gyalogezred
HONVÉD EMLÉKLAP
Rados Pál karp.gya.e. tizedes részére,
ki ezen emléklapot a fenti ezredben becsülettel és hűséggel eltöltött szolgálatának emlékére kiérdemelte.
Sopron, 1938. december 19-én.

Rados Pali, Nagyapó öccse volt, karpaszományosként szerelt le a katonai szolgálatból. Pontosan nem tudom, mit jelent, ha valaki "karpaszományos" de a Papa azt mondta, hogy azzal már a tiszti karhoz tartozik az illető. Palinak pedig megmondták a felettesei, hogy ezzel a névvel, hogy "Rosenthal" biztosan nem fogadja be a tiszti kar. Innen jött az ötlet, hogy megváljanak a zsidó nevüktől. Az egész család: Palival együtt István, Gyuri (Nagyapó), "Rados" Bözsi, és persze az apjuk Rosenthal Béla is. 

Más haszna nem nagyon volt a névváltoztatásnak. Palit és Istvánt elvitték munkaszolgálatra, mindketten odavesztek a Donnál 42 telén. Nagypapát 44-ben deportálták volna, ha meg nem szökteti két keretlegény, akik maguk is szökni akartak a transzportból. Rados Bözsit már begyűjtötték a Teleki téren, onnan szaladt haza ijedtében - csoda, hogy nem lőtték le ott helyben. Papa már Radosnak született 41-ben, de attól még őt is a gettóba zárták a Nagymamával együtt. Sok értelme nem volt hát Rosenthalból Radossá válni. De legalább ha valaki megkérdezi, rokonunk-e ez vagy az a Rados nevű ember, bátran rá tudom vágni, hogy biztosan nem. Hiszen már csak mi négyen, a Papa négy gyereke élünk Radosok a családból.

Érdekes - ez csak most tűnt fel nekem, ahogy ezeket írom - a három lány közül egyikünk sem adta fel a lánynevét férjhez menéskor. De bátran írhatom több birtokkal, így: a férjhez menéseinkkor - mivel hárman eddig összesen ötször mentünk férjhez.

A normális reakció Nagymamáék részéről az lett volna, hogy ha beteg, ha nem beteg, akkor a mi unokánk és kész. De ez valószínűleg nem ment nekik. Ehelyett elkezdték számolgatni, hogy Mári néni akár "ama bizonyos görög út" folyamán is teherbe eshetett, mert mondjuk összeszűrte ott a levet valakivel. És akkor a gyerek máris nem a "miénk"...

Mári néni ugyanis, még mielőtt összeismerkedett volna a Papával, befizetett egy görög nyaralásra. Akkoriban ez nem kis pénz volt, így senki nem is várta el tőle, hogy lemondja, csak mert közben megtalálta élete párját. Elment tehát egyedül. A családi mendemonda szerint azonban ott hevesen udvarolt neki valami görög, akinek persze ő ellenállt. Vagy sem. Azidőtájt még nem hallottunk genetikai vizsgálatról, talán még nem is létezett ilyesmi, viszont Nagymamáék bizonyosságot akartak, hogy a gyerek tényleg apánktól van-e.  Felkérték hát a mindenkori gyerekorvosunkat, Rentka dorktornőt, hogy "állapítsa meg", vajon tényleg Rados-gyerek Mörája, avagy sem.

Mári nénitől tudom a sztorit, aki a váláskor rendesen kipakolta nekem a családi szennyest. Hogy egyik este beállítottak hozzájuk Nagymamáék a Rentka doktornővel az oldalukon. Mert minden unokájukat a Rentka doktornő kezelte, ezért ragaszkodnak hozzá, hogy Möráját is nézze meg, vizsgálja meg. Mári néni rájuk hagyta, bár azon erősen csodálkozott, hogy miért akarja a doktornő a babakádban személyesen, saját kezűleg megfüröszteni a kis újszülöttet. Hiszen az még a kórházban is a nővérek dolga volt.

- Csak utólag tudtam meg, hogy azt figyelte, a Marikának is úgy hajlik-e a feneke vonala, mint nektek - mesélte Mári néni, huszonvalahány év múltán is mélységesen felháborodva. - Mert minden Radosnak van egy tipikus fenékvonala. Valahogy görbül nektek, vagy mi. És csak amikor kiderült, hogy az én gyerekemnek is ilyen feneke van, csak akkor hitték el, hogy igen, ez is egy Rados-gyerek!

Drága jó Rentka doktornő. Pontosan tudta, mi a dolga, hogy mit kell mondania a hitetlen nagyszülőknek. És hozzá tökéletesen el is játszotta a rá bízott szerepet. Mert természetesen nincsen semmiféle "Rados-fenék". Ő találta ki az egészet . Hogy az a szegény, testi fogyatékos kisgyerek nehogy emiatt elveszítse a családját.

Mári néni rubeolát kapott, mialatt Möráját várta. Mindenki őrült számolgatásba kezdett, hogy lehet-e baja a bébinek, mert ez a betegség állítólag csak bizonyos fejlődési szakaszokban jelent veszélyt a magzatra. Úgy rémlik, volt rá esély, hogy nem lesz semmi baj, de az is lehet, hogy csak magukat nyugtatták ezzel a felnőttek - én még nagyon kicsi voltam akkor, 8-9 éves talán. 

Aztán egyszer csak beállított a Papa, és nagyon jelentőségteljesen és komolykodva közölte hogy megszületett a harmadik kislánya (akkor még tökre azt hittük, hogy egyben a harmadik gyereke, hiszen halvány gőzünk nem volt még Daniról), és én már kezdtem is volna örülni, de a Papa lecsitított, hogy sajnos van egy kis baj. Nem nagy baj, de a gyerek egyik lába két centivel rövidebb, mint a másik és azon a lábán csak négy lábujja van. Továbbá az egyik kezén nincsen ujja egyáltalán, Vagyis csak hüvelykje van, a többi viszont össze van nőve. Nem tudtam elképzelni. Túl kicsi voltam hozzá, hogy felfogjam, csak így, elbeszélés alapján, mekkora tragédia is történt. Csak később, amikor már meg lehetett látogatni a babát, és a saját szememmel láttam azt a kis nyomorék kezet (a láb-különbség akkor még nem volt annyira félelmetesen szembeötlő), kezdtem sejteni, hogy nagy itt a baj. Ugyanakkor annyira hihetetlen volt ez az egész: az ilyen dolgok mindig másokkal szoktak megtörténni, az ilyesmiről legfeljebb az újságokban olvas az ember, vagy a tévében lát szívszorító riportot - itt csakis valami tévedés történhetett. Hogy éppen a mi családunkban született egy beteg baba. 

Azt mondták, az embrió beágyazódása nem sikerült jól, emiatt a magzat bal oldali végtagjaiban nem volt tökéletes a keringés. Mári néni a rubeolát már terhesen kapta el, így máig nem tudni, valóban a betegség volt a fejlődési rendellenesség oka, vagy valami más. Anyám szerint - aki ugyebár mindig mindent mindenkinél jobban vélt tudni - Mári néni tehetett az egészről, amiért nem hagyott elegendő szünetet a Bisecurin szedése után. A fogamzásgátló hormonok nem ürültek ki a szervezetéből, ez okozta a bajt. Mármint anyám szerint. A zalai nagymama ennél egyszerűbb magyarázattal szolgált: "Isten megbüntette apátokat, amiért elhagyott benneteket...!" - amit persze már gyerekfejjel is szimpla baromságnak minősítettem. 

Később, amikor nekem is beteg gyerekem született, már inkább elgondolkodtam ezen a magyarázaton. Mi van, ha az isten tényleg akar valamit tőlünk? Ha igen, akkor talán meg kéne adnunk neki. Mielőtt még nagyobb lesz a baj.

Például a Lacikáék Gyurikája is tök hülye lett. Még ha nincs is róla papírja, hogy ő is autista lenne. Lehet hogy nem is az, de attól még "furcsa" lett ő is. Szerintem aspergeni lehet. De már Lacika se volt teljesen százas. Szegény Rados Bözsiről nem is beszélve. Bár neki megvolt a magához való esze, csak olyan életidegen volt, olyan túlságosan félénk. De például a deportálás elől simán meg tudott szökni. 

Mindenesetre nekem egyre gyanúsabb, hogy valamiféle átok sújtja a családot.

Szovjetunió Nagykövetsége
Budapest
Népköztársaság útja 102.

Ezúton kérjük, hogy a Szovjetunióba, Kurgán városába számomra kiutazási engedélyt adni szíveskedjenek.
Unokánkat, a 4 éves Rados Marikát ez év március 12-én a kurgáni kórházban Ilizarov professzor úr megoperálta; és a kisunokánkat szeretnénk meglátogatni.
Engedélyüket nagyon hálásan köszönöm.

Tisztelettel:

Dr. Rados György
ny. főiskolai tanár
Budapest, 1062 Népköztársaság útja 55.

Budapest, 1982. április 8.

Melléklet:
útlevél
2 db fénykép

Budapest, 1939. VIII. 12.

Kedves Gyuri Öcsém!

     Nagyon sajnálom, hogy személyesen nem tudom Neked átadni jókívánságaimat, de örömmel tölt el, hogy úgy, mint az elmúlt évben, az idén is távol otthonodtól boldog vagy ifjú nejed oldalán és az átélt utolsó hónapok csapásai dacára megengedheted Magadnak azt, hogy a tavalyi nyaralásodat megismételhesd és a régi kedves helyeket most már egy életre összekapcsolva, felkereshessed.
     Azt szeretném, ha minden úgy sikerülne Neked, mint ahogy ez az álmod megvalósult és továbbra boldog és megelégedett lehessél. Abban a reményben, hogy a Mindenható Neked és netán nagyszámú családodnak egészséget, hosszú és zavartalan boldogságot fog ajándékozni, szeretettel ölel

Bátyád

Pista

U.i.
A Mandi bánkódott utánatok, de már jól érzi magát. Ma fürdött is. 
Az újságot lerendeltem, de ma még nem jött.
Alice már hazajött és így nem találkozhattatok vele.                    Üdv. P.

Kedves Gyuri!

     Én is felhasználom az alkalmat, hogy születésnapod alkalmából a legjobb szerencsekívánataimat fejezzem ki, melyeket most csak levélileg tudunk átadni. Mama, Papa és Bözsi mindnyájan a legjobbakat kívánják Neked. Reméljük jól vagytok, a szabadságot minél kellemesebben fogjátok eltölteni. 
     Mindnyájunk nevében csókollak Benneteket

Pali

Kedveseim

Ki kell javítani, Mandika nem bánkódik, fütyül egész nap, felveri a házat, mi ketten szórakozunk. Ha mondom neki, itt hagytak a gazdák, fütyül rá.
     Élj soká boldogan

Anyu

- Nagymama, ki volt az a Schnürmacher Ármin?
- Az? Az egy hülye volt! - csattant fel Nagymama, amikor Bözsike egykori férjéről érdeklődtünk. Tőle, mármint Bözsikétől ugyanis még életében elfelejtettük megkérdezni. Az mondjuk még elmesélte, hogy egyszer fel akarta írni őt a rendőr, mert átment a piroson, de amikor meglátta a bonyolult helyesírású nevet az igazolványában, inkább elengedte.

Nagymama szerint - végül csak elmondta, hogy is volt - Bözsike csak dacból ment hozzá az első jöttmenthez, miután a nála két évvel fiatalabb húga (Nagymama) férjhez ment. Nyilván az éppen aktuális pasijával kelt egybe. Nagymama szerint ez a Schnürmacher Ármin valami ügyeskedő alak volt, aki soha nem dolgozott, csak seftelt, de még azt is rosszul. Nem is tartott sokáig a házasság, hamar elváltak, talán egy év után. Az asszonynév pedig ott ragadt Bözsikén. A háború után megpróbált tőle megszabadulni, de akkoriban a hivatalokban nagyon sok munkájuk volt az ügyintézőknek, hiszen rengeteg elveszett igazolványt kellett újra kiállítsanak. És akkor egyszercsak odaállít valaki egy olyan igénnyel, hogy ő nevet akar változtatni, és neki azért kell új igazolvány. Egyszerűen nem voltak hajlandóak szóba állni Bözsikével.

- Maradjon csak maga Schnürmacher Árminné, jó az a név magának - rázta le a hivatalnok Bözsikét. Hát így maradt végül Schnürmacher Árminné.

- Meséld el, hogy volt! - nyaggatott Dani, amikor még kisebb volt. Velem meséltette el, hogyan ismerte meg Nagymama a Nagyapót.

Tánciskolába jártak. Ez volt az udvarlás helyszíne. Minden héten ugyanaznap. Nagyapó nem volt egy magas férfi, nyilván azért (is) tetszett neki a Nagymama, mert végre lefelé nézhetett a partnernőjére. Aztán egyszer csak nem jött többé, Nagymama pedig hiába várt rá. Furcsállta, hogy az udvarlója így egyik pillanatról a másikra csak úgy "elhagyta" őt, anélkül, hogy bármi jelét is adta volna annak, hogy "szakítani" akar. Később balsejtelem - női megérzés? - kezdte gyötörni: hátha valami baja esett, és azért nem tudott többé eljönni a tánciskolába.

Isten a nőknek adta az intuíció képességét. Nagymama pedig nagyon is ráérzett, hogy igen, baj történt.

Hiába számított illetlenségek akkoriban, összeszedte a bátorságát és elment Nagyapóék lakására. És megtudta, hogy a Gyurit baleset érte: a HÉV levágta a lábfejét.

A háború előtt a Keletitől kifelé, Zuglóba még HÉV járt, a sínek egyébként máig megvannak, csak éppen már nem használják, hiszen az Örs vezért térig kijár a metró. Régen persze nem volt metró, és a közlekedés is kevésbé volt biztonságos. Így eshetett meg, hogy Nagyapó, aki a felszálláskor udvariasan mindenkit maga elé engedett, utolsóként már vagy nem fért fel, vagy egyszerűen megcsúszhatott, mindenesetre visszaesett a peronra. A fél lába pedig valahogy a kerekek alá került. Elvesztette (azt hiszem a bal) lábfejét. Az Amerikai úti zsidókórházba vitték.

Nagymama egy darabig gyűjtötte hozzá az erőt, majd pár nap múlva elindult meglátogatni Nagyapót. Kellett is az elszántság, mert villamosjegyre nem volt pénze, így gyalogszerrel ment a messzi, zuglói kórházba. Ám mire odaért, kiderült, hogy Nagyapó már nincs ott: éppen aznap engedték haza. Vagyis elkerülték egymást. De egy rosszmájú nővér nem hagyta ki, hogy be ne szóljon Nagymamának:

- Sok ilyen kis nő volt ám itt nála, mint maga! - vetette oda epésen.

De Nagymamát ezek szerint ez sem tántorította el. Aztán innentől pontosan hogyan folytatódott a kapcsolat Nagyapóval, azt nem tudom. A tánciskolai találkáknak mindenesetre vége kellett szakadjon. A családi legenda szerint Nagyapó összesen hét éven át udvarolt Nagymamának. Gyerekkoromban ezt roppant romantikusnak találtam, mert úgy képzeltem, hogy Nagymama kérette magát ilyen sokáig, Nagyapó pedig hűsége és kitartása méltó jutalmaként nyerte el végül a kezét.

De a Papa szerint ez éppen fordítva történt. Nagymamának már az egész családja meg volt rajta botránkozva, hogy ez a Gyuri miért nem kéri meg már végre azt a szegény Lilit... Rejtély, miért nem kérte meg olyan sokáig. Papa szerint a társadalmi különbségek miatt. Nagymama mégiscsak egy egyszerű varrólány volt, Nagyapó pedig középiskolát végzett. Egyetemet - állítólag - csak a zsidótörvények miatt nem. De tisztviselőként dolgozott, tehát fehérgallérosnak számított. 

Én úgy képzelem, hogy ő ettől még elvette volna ő előbb is a Nagymamát, de talán a családja nem egyezett (volna) bele. Volt ott egy szigorú nagymama, aki állítólag csak németül (vagy inkább csak jiddisül) tudott. Róla is van egy anekdota: Nagypapa valamelyik bátyja (talán az István) egyszer későn ért haza és nem igazán akaródzott elárulnia, hogy miért is késett. A mindentudó nagyi azonban rögtön rájött, hogy valami nőügy lehet, így huncutul ennyit kérdezett csak: "Bestíke? Bestíke?" - ami állítólag azt jelenti: "titok?" Mire Pista gyorsan rávágta: "Igen, egy bestike." (vagyis egy bestia, azaz valóban valami nőügye volt neki). Amúgy ilyen német szó - tudtommal - nincs, ezért gondolom, hogy inkább jiddis lehet. Már ha igaz ez az egész sztori. De miért is ne lenne az.

A fantáziámban ez a szigorú nagymama (is) lehetett a házasság gátja. Jó lenne tudni, mikor halt meg, abból már lehetne következtetni egyre s másra.

Az egybekelésre végül a legidősebb báty, Pista adhatta ki a családi engedélyt. Nagymama elmesélte, hogy teljesen váratlanul randevút kért tőle. Az udvarlója bátyja. Nem csoda, ha ezt nem tudta mire vélni, így jobb híján igent mondott neki. Hátha valami fontosat akar mondani. A Tisza Kálmán téren (később Köztársaság, most éppen II.János Pál tér) találkoztak, ott ültek le egy padra. Nagymama nem emlékezett pontosan, hogyan is folyt köztük a társalgás, csak annyi maradt meg benne, hogy rendkívül kínos volt. Hogy ez a Pista olyan intim kérdéseket tett fel neki. Hogy hány udvarlója volt már eddig és hasonlók. Majd egyszer csak azt mondta Nagymamának: "Csókoljon meg!"

Pista állítólag nagyon csinos fiú volt, és minden nőt megszerzett magának, akit csak akart. De Nagymama nem volt az a minden nő. Mert ő ekkor felállt és közölte:  "Én nem tudom mit akar maga tőlem, de én nem akarok itt magával tovább beszélgetni. Úgyhogy én most elmegyek." És faképnél hagyta Istvánt. Aki állítólag ezek után hazament, és azt mondta az öccsének. "Ez a Lili egy rendes lány. Ezt tényleg nyugodtan elveheted."

Nagymamáék végül 1938-ban (vagy lehet hogy 39-ben?) házasodtak össze. Nagymama 23, Nagyapó 27 éves volt akkor. Vagy eggyel több. Nászajándékba egy varrógépet kaptak: azt a pedálos Singert, ami most itt áll a nappalimban. Ütött-kopott, de még mindig működőképes. Ígérem, egyszer még felújíttatom.

- De hát ez nem is macesz - csodálkoztunk rá a nagy, fehér papírzacskóra, elvégre hatalmas, kék betűkkel ott állt rajta: "Pászka".

- De, az macesz. Csak pászkának is mondják - nyugtatott meg Bözsike. Néha kaphattunk a zacskóból, csak úgy nyersen. Gigi-Csikával ilyenkor vígan ropogtattuk a barna pöttyös, száraz, sótlan tésztatáblát.

Bözsike ezalatt gyúrta a maceszgombócokat a húsleveshez. Ő volt a szakácsnő, az Andrássy úton mindig ő főzött. ebéd után pedig Nagymama volt, aki elmosogatott. Ők ketten, együtt vezették a háztartást. Bözsike mindössze két saroknyira, a Csengeryben lakott, és minden reggel átjött a húgához, és az egész napot együtt töltötték. Még Nagyapó féltékenykedése sem tudta őket eltántorítani egymástól, pedig nem egyszer összekaptak. Például amikor Bözsike benne felejtette a fogpiszkálót a diabetikus süteményben. Nagypapa ugyanis cukorbeteg volt, így neki külön adagot sütött, és hogy meg tudja különböztetni a cukorral készülttől, megjelölte. Nagyapó egy ilyen jelölő-fogpiszkálóra harapott rá egy szép napon. Kis híján a torkán akadt a kis fadarabka, akár egy halszálka. Azt az ordítást nem felejtem el soha.

- A Bözsi meg akart engem ölni....! - így a családi (zsidó?) "hagyományoknak" megfelelően erősen paranoiás Nagyapó. - A Gyuri egy hülye! - jelentette ki erre Bözsike, aki innentől csak a Nagymamához volt hajlandó beszélni. Az meg szegény, inkább Nagyapót próbálta lecsitítani: - Jaj, ne izgasd már fel magad annyira, még a végén megint felmegy a cukrod....!

Hát így éltek ők. Külön aludtak ugyan, de napközben mindig együtt voltak. A háztartás kiadásait egy füzetben vezették, Bözsike pedig arányosan mindig beszállt a költségekbe.

A Nagymama - emlékeim szerint - csak egyetlenegyszer főzött: amikor Bözsike kórházban volt, mert éppen kivették a fél veséjét. Tejbegrízt ettünk és én onnantól meg voltam róla győződve, hogy a Nagymama nem tud főzni egyáltalán. Legfeljebb tejbegrízt. Amikor meghalt szegény Bözsike, meg is rémültem, hogy soha többé nem lesznek családi ebédek, hiszen nem lesz, aki megfőzzön. De csodák csodája, Nagymama onnantól ugyanúgy elkészítette ugyanazokat az ételeket.

Azaz nem teljesen ugyanúgy, legalábbis a maceszgombócot biztosan nem. Halványan emlékszem egy vízzel teli tálba beáztatott macesztáblára Bözsike konyhájában. Nagymama ezzel szemben nem áztatott soha semmit, csak simán ledarálta a maceszt. Később több helyen is olvastam, hogy a zsidó hagyomány szerint a megtört maceszhez egy ép táblát is szokás hozzágyúrni: ami csakis úgy lehetséges, ha ezt a táblát előbb puhára áztatják. Azt hiszem Bözsike e szerint az ősi szokás szerint csinálta a maceszgombócot.

Nagymama viszont nem. Sőt, ő egy idő után rákapott a maceszlisztre, mert azzal kevesebb a macera, mint ha egész táblás maceszt  vesz az ember, amit még darálgathat is. Nekem amúgy soha nem volt szimpatikus a maceszlisztes gombóc: túl szabályos volt. mondhatni túl "homogén". És a ledarált maceszos se volt sokkal másabb. Nagymama a táblákat egy mechanikus, kézi Moulinex-diódarálóval (amit ő csak 'a mulinő"-nek hívott) törte porrá. Megörököltem ezt a darálót, de maceszhez azóta sem használtam soha.

Kutatnom kellett a recept után, mert a maceszgombóc elkészítésének családi titka valahogy sehová nem volt felírva. Nyilván, mert ez annyira alap, amit úgyis mindenki tud. Dani, aki a vége felé sokat kuktáskodott a Nagymama mellett, meg is tanulta. El is mondta nekem, hogy kell, de az a recept is darálással kezdődött. Én pedig éreztem, hogy ez így talán mégsem teljsen kóser. Interneten, zsidó szakácskönyvekben keresgéltem, de nem találtam két egyforma leírást. Még Tamit és Jutkát is kifaggattam, elvégre ők is zsidók. Jutka csak arra emlékezett, hogy az anyukájuk betette a még egész macesztáblákat egy zacskóba, majd ráült. Innen jött az ötlet, hogy talán kézzel is meg lehet azt törni. Úgyhogy kézzel töröm, és az én gombócom nem is "homogén"! :)

Van egy vászon zsákocskám, azt neveztem ki macesztörő zsáknak. Beleteszem a táblákat (na nagyon sok van belőle, mert nagyobb adag készül, először én is ráülök!), majd addig morzsolgatom a zsákot, amíg egészen apróra nem törtem a maceszt. A gyerekeket is jól be lehet fogni erre a feladatra. Aztán az összetört maceszt beleöntöm egy keverőtálba. Egy pohárban kikeverem a tojást, hozzáadok sót és gyömbért. A gyömbért a receptkönyvekben olvastam, Bözsike és Nagymama azt hiszem borsot használtak helyette. (Egyébként eleinte én is.) A kotyvalékhoz még jön egy kis étolaj (autentikus a libazsír lenne). Majd a víz. Na, ez a legnehezebb. Mert ha túl sokat adok hozzá, akkor plotty lesz a gombóc, ha meg túl keveset, akkor kőkemény. Mai napig nem tudom soha eltalálni, így aztán hol pottyadt, hol gumigombóc, néha meg kőgombóc lesz belőle.

Viszont mindig el szokott fogyni és mindenki oda meg vissza van tőle! :)

Mörája szerint nekem volt a legrosszabb, mert engem szeretett a Nagymama a legkevésbé. Elvégre mindig is a Csika volt a kedvenc, no meg a Dani, mint egy szem fiúunoka. De még Mörája is benne volt a pixisben, mi másért kapott volna kulcsot az Andrássy úti lakáshoz? És persze a pénz, ami ugynancsak lehet egyfajta mutató: Csikát, amikor már nagyon üldözte az APEH, nem egyszer húzta ki a szarból a Nagymama, akár százezrekkel. Daninak meg: rendszeresen kifizette a vonatjegyét, nehogy a pénz miatt ne tudjon feljönni Szegedről a közös Szombatokra. Mörájának: havi apanázst  (nagymama-názst, höhö)  folyósított a legnehezebb időkben, amikor még egyetemistaként albérletbe menekült a Papa és Mári néni állandó balhézásai elől.

Amúgy nekem soha nem tűnt fel, hogy Nagymama engem nemszeretett volna. Valszeg mert szó nem volt semmi ilyesmiről. Szerintem nekem mindössze azért nem adott pénzt, mert én nem kértem tőle soha. Ha kérek, lehet hogy ad. De például amikor Bözsike meghalt szegény, a jegygyűrűjét mégiscsak nekem adta ide, és nem valaki másnak, azzal a felkiáltással, hogy én megyek férjhez legelőször, jól jön az a kis arany. Aztán persze nem használtam fel, hiszen új karikagyűrűt kaptam, Bözsike gyűrűjét így teljes természetességgel továbbajándékoztam Mörájának. Még jó, elvégre ő volt Bözsike kedvence - Bözsikének ugyanis tényleg voltak kedvencei.

Eleinte Csika - akkoriban még Gigi - volt a favorit. Mármint a Dani és Mörája előtti idődben. Na, Bözsikével kapcsolatban speciel nagyon is éreztem, hogy engem kevésbé szeret. Főleg a közös nyaralások idején szúrt szemet, hogy Gigi mindent megkap, amire csak rámutat, vele sokkal kedvesebb, rá soha nem ripakodik olyan szigorúan, mint rám. És a Csika - vagyis Gigi - kegyetlenkedéseitől sem védett meg igazán. Amikor már visítottam, hogy hagyjon békén, Bözsike akkor is inkább énrám förmedt, hogy ugyan már, ne hisztériázzak. Rosszul esett, különösebb csalódást mégsem okozott.

Cserébe ugyanis Nagyapó kedvence meg én voltam. Még becenevet is adott nekem, úgy hívott: Kedi - ami annyit jelent, hogy "kedves" vagyok. Trónfosztóm ugyancsak Mörája lett. Az ő érkeztével (9 éves voltam akkor) társbérletté vált ez a kedvencség. Őt Dudinak nevezte el a Nagyapó, azt hiszem az állandó ujjszopása miatt, bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Mári néni szerint - a könyvében legalábbis ezt írja - Nagyapó azért imádta annyira Möráját, mert hozzá hasonlóan neki is nyomorék volt a fél lába.

Mellesleg Nagyapó Danival is elfogult volt. Egyszer még el is kezdte magyarázni, hogy Dani különlegesebb, mondhatni fontosabb mint mi, elvégre ő mégiscsak egy fiú. Én persze kikértem magamnak ezt az egészet, a nemek közötti egyenlőség jegyében. De Nagyapó nem tágított:  a fiú igenis fontosabb. Nem kaptunk semmiféle zsidó nevelést, így aztán hiába magyarázta, soha nem tudtam megérteni, mire is gondol.

Visszatérve a Nagymamához: én azt hiszem, őneki csak egyetlen kedvence volt: a Papa. Mi pedig mindannyian a Papa gyerekei voltunk, ennél fogva mindannyiunkat szeretett - valamennyire. Mörájának pedig már csak azért sincs igaza, mert egyáltalán nem a Csika volt a Nagymama kedvence, hanem éppen fordítva: Nagymama volt a Csika kedvence. Nem azért járkált fel hozzá rendszeresen, kért tőle tanácsot az élet minden dolgában, szaladt hozzá, ha bármi bánat érte (ahogyan a harmadik könyvében ez mind benne van), mert a Nagymama nálunknál bármennyire is jobban imádta volna őt. Hanem mert Csikának kellett egy afféle anya-pótlék. Főleg miután a saját anyja meghalt. Sőt: még az előtt is, hogy meghalt volna.

Nincs isten! - rázta a fejét Bözsike. - Mert ha lenne, akkor nem tesz velünk ilyet.

A holokausztra gondolt. Őt (is) elhurcolták, azt hiszem a vége felé. A nyilasok. Mert nem igaz, hogy a pesti zsidókat nem vitték el. Gyalogmenetek indultak a nyugati határ felé. Bözsike megmenekülésének több története is van: az egyik szerint maga Wallenberg adott neki menlevelet.

- Fenéket! Kiugrott a sorból, be a kukoricásba, úgy szökött meg! - csattant föl erre az anyám, akit annyira mélyen nem érintett a holocaust, elvégre ő egy gój volt. Bár mindkétszer zsidóhoz ment férjhez, ez lehetett akár véletlen is. Vagy direkt: hogy az antiszemita, bigott katolikus szüleivel való totális szembefordulását a házasságaival (is) demonstrálja.

Egyébként simán lehet igaz a kukoricásba ugrás, és a Wallenberges rész csak később jött: azután, hogy Bözsike visszajött Pestre.

- Akkora sár volt, hogy ottmaradt benne az ember cipője. Aki elesett, azt lelőtték, a hullákon át gyalogoltunk tovább. Amikor visszaértem és becsöngettem a lakás ajtaján, az anyám nem ismert rám. "Ki maga?" - kérdezte. "Anyám! Nem ismer meg? A Bözsi vagyok...!"

Sokszor elmesélte ezt a jelenetet. Hogy el tudjuk képzelni, milyen állapotban lehetett, ha egyszer a tulajdon anyja nem ismerte fel. Nem tudtuk elképzelni. Az ilyesmit nem lehet elképzelni. Hiszen olyasmi ez az egész holokauszt, aminek nem is szabadna megtörténnie soha. De attól még megtörtént.

A Wallenberg-sztoriról nem beszélt gyakran. Egyszer elmondta, hogy amikor a menleveleket adta a Wallenberg, akkor az ő barátnője éppen nem volt ott, és ezért ő nem kaphatott. Valahol a közelben kaját osztottak, és a barátnő ott állt a sorban. Még az is lehet, hogy a Bözsike helyett is ő állt sorba az ételért. Ez már a gettóban történhetett, feltehetően már az elhurcoltatás-visszaszökés után. Bözsike megpróbált közbenjárni a barátnőjéért, amin Wallenberg teljesen felháborodott, még kiabált is vele, hogy örüljön, hogy legalább ő kapott, és ne ugráljon, különben az övét is visszaveszi. Bözsike ennél a résznél idegesen elnézett a messzeségbe. Mintha a sírást fojtaná vissza éppen. Mert a barátnője nem élte túl a vészkorszakot - pedig ha meglett volna a menlevél, talán megúszhatta volna ő is.

Papától tudom, hogy Wallenberg nem (csak) azon húzta fel magát, hogy Bözsike megpróbált valaki másnak, aki jelen sem volt, papírt szerezni. Hanem mert Bözsike egyenesen felajánlkozott neki. Talán azt hitte, a szex jó cserealap, ha szívességet kér az ember. De az is lehet, hogy megtetszett neki a Wallenberg. Vagy mindkettő.

A Papa elmélete szerint - nagy elmélet-gyáros volt, némelyik elméletét egyenesen rögeszmévé fejlesztette - a Wallenberg célzottan a húszas-harmincas éveikben járó, azaz "szülőképes" korú nőket mentette meg előszeretettel. Egyetlen céllal: hogy ha majd véget ér a népirtás (mert egyszer muszáj véget érnie, legalábbis az éppen aktuális népirtásnak), legyen "magja" a zsidóságnak, amelyből újjá születhet. (Bözsike 1913-ban született, így 44-ben, amikor ezek történtek, 31 éves volt) Lehet hogy tényleg volt egy ilyen motiváció, amiből Bözsike annyit vett észre, hogy csupa nő kap menlevelet. Következtethetett akár arra is, hogy Wallenberg valamiféle szexuális indíttatásból osztogatja ezeket a papírokat éppen a nőknek, akiktől minden bizonnyal elvárja, hogy felkínálkozzanak neki. Vagy: azért nem adott a barátnőnek menlevelet, mert az mondjuk már nem volt teljesen fiatal?

Ezt már soha nem fogjuk megtudni.

Lánykorában Bözsike még biztosan eljárt a templomba, mert erről is mesélt. A szülei gyanakodtak, hogy csak valamelyik barátnőjével lóg, ezért kikérdezték, miről  beszélt a rabbi. Sokszor tényleg a barátnőjével lógott, de meghallgatták a rádióban a beszédet, így be tudott róla számolni odahaza. Ezt úgy mesélte el, kuncogva, ahogyan akkor, a csínytevés idején is kuncoghatott a barátnőivel.

Egyébként ezt a történetet így utólag nem is igazán hiszem el. Mármint hogy akkoriban lett volna rádióközvetítés zsidó istentiszteletről. A zsidótörvények idején szerintem kizárt volt az ilyesmi. Hacsak nem még azok előttről való a sztori.

A háború után - úgy tudom - soha többé nem tette be a lábát zsinagógába senki a családból. A rendszerváltásig biztosan nem.. A Nagypapa azért, mert kommunista volt. A Nagymama azért, mert a Nagypapa úgysem engedte volna.

Bözsike pedig? Ő mindörökre megharagudott az istenre.

Tegnap egyszer csak rám telefonál a Húg, hogy felugrana hozzám. Jó, gyere csak. Biztos valamit meg akar velem beszélni - gondoltam. Törtem is a fejem, mi lehet az. Az olasz fiújáról akar mondani valamit? Vagy az anyjára lenne megint kiakadva? De egyik sem. Sőt: semmi. Ez tényleg csak afféle "csak úgy" felugrás volt. Ittragadással, együtt vacsorázással, no meg éppen-hogy-az-utolsó-metrót-eléréssel.

"Itt laksz a központban (mint a Nagymama), szép nagy lakásod van (mint a Nagymamának volt), meg különben is, te vagy a mátriárka (mint anno a Nagymama)"

Mátirárka - ezt a szót a Papa találta ki, még a Nagymamára. Mivel a Nagymama volt az, aki összetartotta a Familyt. Egyszer, amikor apám éppen valamiféle rutin-posztataműtétbe készült teátrálisan belehalni, akkor mondta ki nekem ezt a szót. Miközben ünnepélyesen rám hagyományozta a családot. Bár még vígan élt a Nagymama, de hát akkor is: nekem fog kelleni a helyébe lépnem, mert ő (Papa) ugyebár most meghal. Úgyhogy tekintsem ezt az ő szellemi végrendeletének.

Én persze nem tekintettem semminek, helyette csak röhögtem magamban, mint mindig, amikor csak apám belelovalta magát valamiféle patetikusnak vélt szerepbe. Ezúttal éppen Az Atya Halálos Ágyánál című jelenet volt soron. Nem tudtam komolyan venni.

De akkor még nem is kellett. Legalább tíz évig élt még a Nagymama, és Papa is túlélte őt vagy hat évvel.

Most persze más a helyzet. Nem állítanám , hogy mátriárka lettem, de tény, hogy Nagymama halála óta, ha valamit közösen akartunk csinálni, azt eddig még csak én tudtam összeszervezni. Például a Papa megkarácsonyoztatását: hogy ha csak egy időpillanatra is, de egyszerre ott legyünk körülötte mind a négyen. Amíg élt a Nagymama, ez nem volt kérdés: egy megbeszélt időpontban felcsődültünk az Andrássy úti lakásba (a központban volt és szép nagy, ugyebár) és megtartottunk az ünnepségelést. Később ez már nem volt ennyire egyszerű: odacsalni a népet a Papa kis kőbányai paneljába (kint van a francban és kicsike), ráadásul időközben Dani öcsénk is elhúzott Londonba, aki azóta vagy hazajön az ünnepre, vagy sem.

Igen, zsidó létünkre karácsonyozunk, de csak afféle társadalmi közmegegyezés nyomán. Nagymama, mint ahogy később a Papa, például nem is állítottak karácsonyfát. Nekünk persze otthon mindig van, elvégre keresztény anyáink vannak/voltak (négyünknek három anyánk, de erről majd valamikor később).

Paoa halála után a talán lakás kiürítése volt a legnagyobb közös feladat. Dugig volt lommal, papírokkal, és legfőképpen könyvekkel. Bár a hajcsár itt is én voltam - határidőt tűztem ki, sőt, még lomtalanítót is rendeltem, a nagyobb nyomásgyakorlás végett -, de végül mégiscsak a Húg dolgozott vele a legtöbbet. Főleg, mert a Könyvtár az ő öröksége volt, és azt volt talán a legnehezebb felszámolni. Amit csak tudtunk, hazavittünk belőle, amit csak sikerült, azt eladtuk antikváriumban. Mörája még az internetre is feltette a "készletet": lefotózta a könyvespolcokat, ígya gerinceken olvasható címek alapján tudtak a "vevők" válogatni, aztán aki el is jött, száz-kétszáz forintokért vihette amit akart.

Papa persze azért hagyományozta - szóban persze - a könyvtárát csak az egyik gyerekére a négy közül, mert az volt a vágya, hogy ez a hatalmas gyűjtemény egyben maradjon. Bocsásd meg nekünk Papa, de ezt képtelenség lett volna kivitelezni.

A nővérünk csak távolról vett részt a rendezkedésben, mert szokás szerint rátört a szorongás, mint általában, ha krízishelyzet adódik. De Mörája valami isteni érzékkel önállóan is felosztotta közöttünk a Papa által őrzött mindenféle családi papírokat, dokumentumokat: az eszperantó mozgalommal kapcsolatos hagyatékot ő maga vitte el, Csikához a Nagymamáról maradt papírok és az összes családi fotó kerültek, hozzám pedig a Nagyapó dolgai. Danihoz kábé semmi, hiszen ő már Londonban él. Sopánkodott is odaátról, mennyire szégyelli, hogy nem segít semmiben. Pedig nem rótta fel neki senki. De tényleg.

Az egy éves évfordulón (Jahrzeit) is csak mi hárman, a lányok mentünk ki a sírhoz. Na jó, ez így nem igaz, elvégre velünk jött a Lányom is, a Csika férje úgyszintén. Mindenesetre ezt is én szerveztem. És persze megint csak nem volt egyszerű: Csika és Mörája ezúttal is a most-aztán-tényleg-örökre-összevesztünk stádiumukban leledzettek. Valahogy mégis rávettem a húgomat, hogy legalább aznap csináljon úgy, mintha nem is lennének rosszban. Csikát nem kellett rávenni (rávenni őt amúgy sem lehet semmire a dilije miatt), de szerintem ő már addigra el is felejtette, hogy éppen örihariban vannak. Vagy csak simán van hozzá érzéke, hogy emelkedett pillanatokban nagyvonalúan viselkedjék. Egyébként tényleg van hozzá érzéke.

Hogy még emelkedettebb legyen az egész, egy kis magyar nyelvű zsidó imakönyvet is hozott magával, amiből felolvasott a sírnál. Folytak a könnyeim rendesen. Erre odajött és átölelt. Möráját meg nem ölelte meg - annyira azért nem tudott nagyvonalú lenni. Van kettejük között valami ős-féltékenység, nyilván a Nagymama miatt. De lehet, hogy még a Papa miatt is, elvégre Mörája volt a Papa "igazi" gyereke, akit pici korától végig nevelt. Tőlünk meg már kisiskolás korunkban lelépett - Csika negyedikbe ment azon az őszön, én meg mint elapátlanodott gyerek kezdtem az első osztályt.

Egyébként rám is rettenetesen féltékeny volt a  kezdetektől fogva, természetesen a Mama miatt. Egyszerű gyereklogika: ha a másik nem létezne, akkor a Mama biztosan csak engem szeretne. Vagy egyáltalán: szeretne engem. Mert Csika tényleg nem kapott elég anyai szeretetet - amiről persze egyáltalán nem én tehettem. De most már mindegy. Majd egyszer ezt is leírom, hogy volt. 

A temetőlátogatás után még elmentünk a Kék Rózsába, ami ugyan nem kóser (ami kit érdekel), viszont van maceszgombócleves.Persze hamisítják, mert szerintem grízből van, de nosztalgiázni jó. A "halotti tor" is itt volt amúgy.

Remélem, hagyomány lesz, hogy minden évben március 3-án így kimegyünk a Kozma utcába - együtt. Akár össze vagyunk veszve éppen (gyakran előfordul), akár nem. És ugyanígy mindig lesz utána egy közös ebéd.

A zsidóságot (is) alapvetően a hagyományok tartották össze.

- ez egy fejezetcím Jonathan Safran Foer: Minden vilángoljából. Az is egy zsidó családtörténet-szerűség.Tegnap óta én is valami effélét érzek. Hogy egy világ kezdete jött el (ismét).

A lányom valami fontosat akart velem megbeszélni. Na, mondd csak.

- Anyukám, miért akarod te annyira, hogy én betérjek?

Ezt nehéz elmagyarázni. Közben többször el is sírtam magam. Észérveket nyilván nem lehet felsorolni. És az egész lehet hogy nem több, mint kétségbeesett reménykedés, hogy ettől majd megtörik a családunkat sújtó több mint fél évszázados átok.

- Örülök, hogy elmondtad ezeket. De a döntésem, amit ma be akartam neked jelenteni, valójában független ettől. 

Majd rám nézett, és ennyit mondott:

- Én betérek.

Meghalt az apám.

És ezzel véget is ér a mi történetünk. Egy darabig még elosztozkodunk az "örökségünkön", azon a pöttöm, kőbányai panellakáson, de aztán? Nem lesz ami összetartson négyünket. A "Family" nincs többé.

Réges-régen (az ősidőkben, de legalábbis múlt péntek előtt - idézne a Micimackóból a Papa, ha élne) minden hétvégén összegyűltünk a Nagymamánál, a tágas, Andrássy úti lakásban és ettük a mindenkori szombati ebédet: húslevest maceszgombóccal, meg rántott csirkét hagymás krumplival. Desszert is volt: almás pite vagy csokipuding, amit, tekintettel a Papa cukrára, a Nagymama szigorúan csak glukononnal készített. És persze végigordibáltuk az egész ebédet. Egymás szavába vágva próbáltuk előadni a történeteinket. A másik sztorija is nyilván érdekes, de az még várhat, nem igaz? A sorrendet alapvetően a hangerő döntötte el. Vagy a Nagymama, a "Hagyjatok engem is kibeszélni!" bekiabálásával. Az első férjem, aki egyébként gój, sokáig azt hitte, hogy ilyenkor veszekszünk egymással. Pedig dehogy! Csak beszélgettünk. Így, ordibálva. Két okból is. Egyrészt mert a Nagymama - főleg a vége felé - erősen nagyothallt, másrészt mert nekünk ez volt a természetes. A kedvenc Woody Allen-filmemben, az Annie Hall-ban van egy érdekes jelenet: a kettéosztott képernyő egyik felén udvariasan társalogva, békésen étkezik a hagyományos amerikai család, míg a másik oldalon teljes a zűrzavar, ott ugyanis  egy zsidó família ebédel. És persze mindenki egyszerre beszél, beleesznek egymás tányérjába, meg amit akarsz. Ha nem tudtam volna eleve, ebből a filmjelenetből biztosan rájövök, hogy mi ugyanilyen, tipikus zsidó család vagyunk.

Vagyis voltunk.